Ki vagyok Én? - Az Ego és a Persona kapcsolata

Az Ego a személyiség tudati középpontja, a személyiség működésének, folyamatosságának fenntartója, identitásunk alapja. Nem azonos személyiségünkkel, annak csak egy szelete. Szomatikus és pszichés alapokon nyugszik. Részeit a létezéstudat, az általános testséma és az emlékezeti adatok alkotják. Az Ego feladata egyrészt a realitásvizsgálat, amellyel belső folyamatainkat és a külvilágot ítéljük meg, valamint a tudatos és tudattalan közötti feszültségek észlelése (ektopszichés és endopszichés funkciók). Ha a kívülről vagy belülről érkező benyomások (tartalmak) kapcsolatba lépnek az egóval, tudatosulnak, ha nem lépnek vele kapcsolatba, tudattalanok maradnak. Az Ego az endopszichés szféra belvilágában való tájékozódáshoz felhasználja az emlékezetet, az affektusokat és inváziókat, valamint a részben tudatos, részben tudattalan funkciók szubjektív komponenseit. „…Olyan összetett reprezentáció, amely a tudatom tartományának középpontját képezi, úgy tűnik, állandóság és azonosság jellemzi” - írja Jung. Az Ego működése önmagában nehezen ragadható meg, leginkább a tudatos és tudattalan szféra közötti közvetítő szerepében és a többi személyiségkomplexum viszonylatában értelmezhető. Ide tartozik az Ego-Selbst kapcsolatban az infláció, a katasztrófa és az elidegenedés fogalma, melyről az individuációról szóló részben lesz szó. 

A Persona az Ego azon része, mellyel szerepeket töltünk be az adott társadalmi közeg elvárásai szerint. Ez az Ego nyilvános arculata, vagy úgy is mondhatnánk, hogy álarc, amelynek segítségével olyan benyomást tehetünk másokra, amilyet láttatni szeretnénk magukról. Miközben a repertoárunkból az épp megfelelő szerepet játsszuk (feleség/férj, beosztott/főnök, gyermek/szülő), aközben valódi természetünk a háttérben marad, de nem szűnik meg létezni. Ha a Persona érett személyiség része, képes a szerepek váltogatása révén összhangba hozni és együtt kezelni a saját vágyakat és a külvilág elvárásait, beleértve a fizikai és lelki alkalmazkodást is. A Persona tehát hármas funkciót lát el. Egyrészt a minden emberben fellelhető én-ideált, vágyott képet kell figyelembe vennie, vagyis, amit magunkról természetünkkel és viselkedésünkkel mutatni szeretnénk, másrészt a környezet felől érkező elvárásokat, igényeket, harmadszor pedig azokat a fizikai és lelki realitásokat, amelyek az ideálok megvalósítását lehetővé teszik, avagy ellenkezőleg, az útjában állnak. Aki csak a külső elvárásoknak akar megfelelni, jó esetben szürke átlagembernek mutatja magát, aki csak belső késztetéseit veszi figyelembe, különc, lázadó Personát alakít ki. Egy Jungtól kölcsönzött hasonlattal élve, a Persona burka olyan, akár az emberi bőr – rugalmas, részben áteresztő –, ezért lehetővé teszi a külső hatásoktól való védelmet és a belső működés lehatárolását. Énképerősítő funkciója is van: rajta keresztül tudjuk meg, hogyan viszonyulnak hozzánk a többiek, mondja Jung.

A Persona nemcsak a viselkedésben, de a társadalmi státuszban, az öltözködésben, a testtartásban, a szokásokban is megnyilvánul. Normál tudatosság mellett a Persona – akár a szó eredeti jelentése – csak egy álarc, ami levehető, cserélhető a helyzetek függvényében, nem az arcra forrt merev maszk. A Pesonát irányító superior funkció akkor érvényesül – ami akár tudattalan, akár tudatos döntés eredménye is lehet –, ha társadalmi szerepeinket képesek vagyunk úgy ellátni, hogy azok ne váljanak kárunkra, ellenkezőleg, a beilleszkedést segítsék. Ebben az esetben az egyén képes rugalmasan váltani a szerepek közt, anélkül, hogy lényegi formáját elveszítené. Ha a külső és a belső világ közti kompromisszumot nem sikerül megteremteni, például ha a szülői hatás, a nevelés túlságosan erős hatást gyakorol, a Personát a tudat inferior funkciója irányítja, és a külvilághoz való alkalmazkodás krízisbe, neurotikus karakterbe torkollhat (Jacobi). Az ilyen emberek teljesen hibás képet mutatnak magukról a külvilágnak, viselkedésük sosem természetes és nem látszanak boldognak. Előfordulhat az is, hogy a Persona a kollektív tudattalanból olyan „nagyszerű” ősképekkel azonosul, melyeket nem integrál megfelelően a tudatába, és személyisége többi része differenciálatlan marad. Ilyen emberek képzelik magukat hősnek, mártírnak vagy akár istennek, állítja Jung. „Minden tartós alkalmazkodási zavar, amint a Personával való azonosulás is – különösen, ha olyan attitűddel jár, amely nem felel meg valódi énünknek –, az élet előrehaladtával, az életközép táján törvényszerűen zavarokhoz, súlyos lelki krízishez és betegségekhez vezet (Jolande Jacobi).

A személyiség szerkezete, a személyiségkomplexumok

Jung, akárcsak Freud, a pszichét alapvetően két nagy tartományra, tudatosra és tudattalanra osztja fel, ez utóbbit azonban újabb két részre bontja: személyes és kollektív tudattalanra. Jung Freuddal ellentétben a tudattalant nem csupán „szemetesládának” tartja, szerinte pozitív funkciót is betölt a személyiség fejlődésében és a lelki egészségben. 

A tudat a pszichének azon tartománya, amelyet az egyén aktívan önmaga részének érez. Minden egyéb pszichológiai folyamat a tudattalan körébe tartozik. A személyes tudattalan az individuális személyiség integráló elemeit tartalmazza, a kollektív tudattalan a psziché általánosan jelen levő, önmagával azonos alapja. Magába foglalja mindazokat az érzéseket, gondolatokat, melyek az egyén tudatából „elvesztek”, valamint azokat a tartalmakat, melyek sohasem voltak tudatosak. Ez utóbbiak bizonyos lélektani folyamatok öröklött lehetőségei, melyek minden ember agyában „előhuzalozottak”, kultúrától és kortól függetlenül. Ösztönös akciók és reakciók leképeződései, amelyek magukban foglalják a testi-lelki érést, növekedést, öregedést, egyszóval az egyetemes emberi folyamatokat. Ide tartoznak az archetípusok is.

Jung az emberiség összegződött, sűrített őstapasztalatainak, olyan potenciális működési módoknak tekinti az archetípusokat, amelyeknek pályáin legbensőbb ösztönkésztetéseink és minden más kibontakozásunk haladhat. Az ősképek nem tudatosítható, formális elemek, melyek koronként, kultúránként és egyénenként más-más tartalommal telítődnek, bár a szerkezet, a váz ugyanaz marad. Ily módon a képzetek sokféle ábrázolással ölthetnek testet, jóllehet a tartalom ugyanannak az ismétlődő tapasztalatnak a lenyomata. Például az „erő” formalizálódhat az egyéni tapasztalatok és a kultúra függvényében más és más szimbólumokban, nap vagy oroszlán képében, de hogy egy napjainkhoz jobban illő példával is illusztráljuk: akár egy nagy, fekete terepjáró képében is. Az archetípus az adott kultúra által megkövetelt és az adott korban érthető „nyelven” kommunikál. Jung az archetípusokra vonatkozó feltételezését arra alapozza, hogy az elme kialakulása ugyanolyan ősi alapokon nyugszik, mint a testé, így a kollektív tudattalan szintjén mindenki épp olyan egységesen emberi, mint a testi adottságok legalapvetőbb szintjén.

A kollektív tudattalan különböző rétegekre osztható. Jung fogalmazásában ez így képzelhető el: „… el kell fogadni azt a tényt, hogy a tudattalan psziché meghaladja, és minden oldalról körülveszi a tudatot. A tudattalan tartalmak egyrészt, visszafelé a pszichológiai állapotokkal és archetípusos adatokkal kapcsolják össze a tudatot, előrefelé pedig az intuíció segítségével meghosszabbítják azt".  Könnyebb elképzelni, ha a személyiséget réteges elrendezésűnek tekintjük, és a személyes tudattalanból haladunk kívülről befelé. A személyes tudattalan alatt található indulataink és ősi ösztöneink azon területe, amelyet megnyilvánulásukkor néha képesek vagyunk kontrollálni, de az alatta levő régió már olyan tartalmakat foglal magában, amelyek tudattalanunk legsötétebb zugából törnek elő kontrollálhatatlanul, és amelyek az Ego számára teljes mértékben nem megismerhetőek.

A Jung által megalkotott személyiségkomplexumok (Ego, Selbst, Persona, Árnyék, Animus, Anima) a tudatos, illetve tudattalan tartalmakban különböző mértékben merülnek el vagy emelkednek ki. E két szféra komplementer és kompenzatórikus viszonyban áll, tehát nem csak kiegészítik egymást, hanem egyensúlyra is törekednek, a köztük levő határvonal mindkét irányba elmozdulhat.

Az analitikus pszichológiáról

Carl Gustav Jung Freud és Bleuler pszichoanalitikus szemléletéből indul, de annak tanait több ponton újraértelmezi és vitatja. Különválását a klasszikus pszichoanalízistől avval is demonstrálja, hogy lélektanát analitikus vagy komplex pszichológiának nevezi el, mely részben felvállalás, részben elhatárolódás. Analitikus abban az értelemben, hogy elfogadja a libidótant, amelyben a psziché mozgatórugója a – nem pusztán szexuális indíttatású – általános energia; komplex abban az értelemben, hogy a determinizmust (az emberi evolúciós és történeti meghatározottságot) a finalizmussal ötvözi, vagyis a személyiség fejlődésére, a célokra, a jövőre koncentrál.

Jung szerint a lélek ugyanolyan valóságos, mint a test, és bár kézzel nem fogható, mégis közvetlenül tapasztalható és megfigyelhető. Az empirikus pszichológiát ily módon a természettudományokhoz, az eredmények értelmezését pedig a humán tudományokhoz sorolja. Az embert mint természeti és mint kulturális lényt tanulmányozza, így az értelmezés során szem előtt tartja mind a biológiai, mind a spirituális szempontokat. A pszichológiát gyakorlati tudománynak tekinti, mely „… a megbetegítő alkalmazkodáscsökkenés okait vizsgálja, és követi a neurotikus gondolkodás- és érzésvilág összekuszált ösvényeit, hogy megtalálja a tévelygésből az életbe visszavezető utat”.

Olyan speciális elméleti rendszert hoz létre, mely megpróbál összeköttetést teremteni a szellemi tudományok, a transzcendencia és a pszichológia tudománya közt. Két fő pillére a pszichés teljesség és a pszichés dinamika. Teljességen a tudatos és tudattalan tartalmak összességét érti, dinamikán ezen tartalmak egymást kiegészítő, egymással folyamatos harcban levő önszabályozó rendszerét.

A klasszikus pszichoanalízistől eltérően az álomértelmezést, a neurózist, és egyéb pszichés problémákat nem kizárólag szexuális elfojtásokra vezeti vissza, a pszichés energetikát ennél jóval tágabb fogalomnak tartja. Álomértelmezése, ebből kifolyólag analitikus munkája is nagyban eltér a freudi tanoktól. Szerinte az álom szerepe nem a komplexus „leleplezése”, hanem az, hogy „alapanyagot” közvetítsen a tudat felé. Nem elrejtett, elfojtott tartalom, nem „csaló”, ahogy Jung nevezi, hanem igazmondó. A maga nyelvén „megvall valamit, ahogy éppen tudja”, így visszaállítva a megbomlott pszichikus egyensúlyt. Nem cenzúráz, hanem kompenzációs szerepet tölt be a tudatos és a tudattalan tartalmak közt. Jung az álom szubjektív jelentését az amplifikáció módszerével ragadja meg, kibővíti annak tartalmát az archetipikus, univerzális szimbólumokkal, így vázolva fel a probléma egyetemes és örök emberi aspektusát.

Jung pszichológiájának finális szemlélete – a freudi kauzálissal ellentétben – nem csak az álmok „jelzőfunkciójára”, de a pszichés konfliktusok egészére is igaz. A patológiák, különösképp a neurózisok tekintetében a kórfolyamatot nem pusztán negatív jelenségnek fogja fel, hanem meglátja annak kreatív, előre vivő aspektusát. Értelmezésében mindennek –

 ami velünk történik, amit érzünk vagy gondolunk – célja van, mintegy azt üzenve, hogy azért vagyunk betegek, hogy egészségesebbek legyünk. A finalitás kifejezés alatt a cél elérésért az emberrel veleszületett törekvést érti, ami inkább céltudatosságot, mint célra törekvést jelent. Jung prospektív módszere nem elveti a kauzalitás elvét, hanem „… feloldja a jelent a múltban, az aktuális helyzetből kiindulva építi a jövőt” (Jolande Jacobi, C.G. Jung pszichológiája)

Jung a Freud által először felvázolt tudattalan személyes tartományát a kollektívvel egészíti ki. A kollektív tudattalant az emberi létezés tipikus alakjai, helyzetei és folyamatai alkotják, az archetípusok, melyek az emberiség közös tapasztalatainak lenyomatát őrzik, és álmokban, fantáziákban, szimbólumokban jelennek meg. Az archetípusok életünk szereplőiben is testet öltenek, projekciók útján éppúgy szembesítenek minket személyiségünk fel nem fedett, háttérben levő vagy differenciálatlan részével, akár az álmok és a fantáziák.

Jung ezen túl megalkotja azt a személyiségszerkezetet, melyben a személyiség fejlődése a dinamikusan egymásra ható komplexumok révén valósul meg. Ezt a folyamatot a Selbst irányítja, minden belőle indul és hozzá érkezik meg: forrása és célja is az individuációnak. Erről máshol még lesz szó.