Az individuáció folyamata – a lélek alkímiája

Az individuáció folyamatát Jung az egótól a Selbst felé haladó, egy egész életen átívelő zarándokútként írja le. Az egyénné (EGY ÉN!) válás két nagy fázisban, azon belül négy negyedben történik. Az első két negyedre az extraverzió jellemzi, ahol a külvilághoz való alkalmazkodás áll előtérben. Ekkor zajlik a perszonális érés, a világba beágyazódás, valamint a biológiai és a szociális kibontakozás. A második két negyedet az introverzió jellemzi, a kulturális és spirituális fejlődés ebben az életkorban következhet be. Jung ezt a folyamatot a nap útja hasonlattal szemlélteti: „Képzeljenek el egy olyan napot, amelyet emberi érzés és emberi pillanatnyi tudat tölt be. Reggel kiemelkedik a tudattalanság éjszakai tengeréből, és most megpillantja a széles, tarka világot mind tágasabb kiterjedésben, ahogy egyre magasabbra emelkedik az égbolton. Hatókörének ebben a kiszélesedésében, amelyet fölszállásának köszönhet, ismeri föl a saját jelentőségét, és legfőbb célját, hogy az elérhető legnagyobb magasságból lássa szétáradni áldását. Ezzel a meggyőződéssel éri el a nap előre nem látott delelőjét – előre nem látottan, minthogy egyedi lénye nem tudhatott előre tetőpontjáról. Déli tizenkettőkor kezdetét veszi alászállása. S ez a lehajló pálya a reggel minden értékének és eszményének a visszafordítása. A nap következetlen lesz. Olyan, mintha bevonná sugarait. Fénye és melege egyre csökken, míg végül kialszik".
A hasonlatban a tudattalanság éjszakai tengere a magzati kor egységállapotára utal, melyből a gyermekkor során az Ego – mint a személyiségszerveződés centruma – „kinő” a tudattalan mélyéből, majd a folyamatos differenciálódás után a serdülőkorra az énélmény-kezdeményekből egy egységes énrendszer formálódik ki.

Az Ego erősítéséhez kialakul a Persona, a személy tudatosan képviselt oldala, amely alkalmazkodik a környezet elvárásaihoz és védő funkciót képvisel az emberi kapcsolatok rendszerében. Mivel az ember élete első felében egy szilárd Persona kialakításán dolgozik, más vonások a háttérben maradnak. Ennek következtében alakul ki énjének az Árnyéka, amely részben vállalhatatlan, ezért elfojtott, részben kevéssé vagy egyáltalán nem megélt vonásokból tevődik össze.

Az individuáció a felnőttkor küszöbén új fordulatot vesz: a tudattalan újabb és újabb rétegeinek tudatosítása és Egóba integrálása válik a fejlődés fő irányává, aminek eredményeképpen az Ego tágul és gazdagodik, a Selbst pedig egyre közelebb kerül a tudatos szférához.


Edinger ezt a folyamatot a következőképpen vázolja: az Ego és a Selbst ciklikus folyamatban szeparálódik, majd egyesül újra az egyén életében. Kezdetben a Selbst és az Ego egyek. A Selbstben születésünkkor megtalálható ugyan az Ego magja, de ekkor még nem különül el a Selbsttől. Ezt az elsődleges azonosság állapotának nevezi. Ez után következik az Ego kiemelkedése, de úgy, hogy a középpont még az egységben található. A harmadik fázisban az egységből még fennmarad valami, de részben tudatossá válik a korábban teljesen tudattalan Ego-Selbst tengely. Az egyén szempontjából ideális állapot – ami a valóságban feltehetőleg nem létezik – az Ego-Selbst különválása és a tengely teljes tudatosulása. Az Ego a Selbstnek alá van rendelve és úgy is viszonyul hozzá, mint rész az egészhez. Az Ego integritása a Selbst-tel való kapcsolattól függ. Mind a külső, mind a belső körülmények „ütközéseket” okoznak, optimális esetben az ütközések nagyobb fokú tudatosuláshoz, a tudattalan tartalmak asszimilációjához és így fejlődéshez vezetnek és az Ego – a külső és belső tapasztalások révén – úgy kapcsolódik a Selbst-hez, hogy nem azonosul vele. Ha az asszimiláció olyan fokú, hogy az Egót teljesen elnyeli a Selbst, pszichés katasztrófa következik be, ha az Ego s Selbstet önmagával azonosítja, inflációról beszélünk. Az elidegenedés az Ego és a Selbst kapcsolatában a gyerek szülő általi teljes el nem fogadása miatt alakul ki. Mivel a két lélekrész közti tengely károsodik, nem találnak utat egymáshoz. A megoldás az, ha az Ego individualizációja során dialógus alakul ki, ami visszavezet az egészlegességhez.

Az individuációban a tudattalan tartalmak tudatba kerülése többféle módon zajlik. Cél az osztatlan egység elérése, az egyedi önmagunkká válás, melyben nem pusztán az Ego tudatosulásáról van szó, hanem differenciálódásról, átformálódásról egy olyan lénnyé, aki különbözik az általánostól, ugyanakkor a kollektívhez is kapcsolódik. Nem elmagányosodáshoz, hanem közösségi kapcsolatokhoz vezet.

A tudattalan tartalmainak beemelésére a fejlődési átmenetek jelentik a kedvező időszakot. A váltás/változás belülről érlelődik: az életkorhoz kötött átmenetek során a Selbst – személyiségünk ősi forrása és központi szabályozója, valamint az individuáció vezetője – irányt mutat a fejlődésnek, életerőt adva vagy elvonva szabályoz a tudattalan mélyéről, aszerint, hogy az Ego az ősforrás által kijelölt irányba halad vagy attól távolodik önmegvalósító törekvései során - írja Süle Ferenc.

Az individuáció szempontjából a fiatal felnőttkor és érett felnőttkor közötti átmenet a legfontosabb. Jung szerint a felnőttkor küszöbén – miután az Ego már megerősödött – a személy a tudatosodás állomásához érkezik, az „én-sorozat mellett egy hasonló intenzitású második tartalmi sor keletkezik”, vagyis a fiatal felnőttnek szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy egy énjétől idegen egység is hozzá tartozik: a saját tudattalanja.

A felnőtté válás küszöbén a legnagyobb nehézség akkor alakul ki, amikor a személy megkapaszkodik a gyermekkor tudati szintjén. Jung szerint az emberben veleszületetten és egészen tudattalanul van valami, ami meg szeretne maradni gyereknek. A fiatal felnőttkor feladataihoz a társadalmi egzisztencia megteremtése tartozik, a betagozódás szűkebb (párkapcsolat) és tágabb közösségekbe (munkahely), valamint olyan területek felkutatása és birtokbavétele, amelyen keresztül az én a környező világ szerves részeként tekinthet magára. Párkapcsolataink életünk különösen dinamikus részének bizonyulnak a felnőtté válás folyamatában. Az egészséges partnerkapcsolat kiépítéséhez nélkülözhetetlen az anya-, illetve az apakomlexussal való szembenézés és annak feldolgozása. Ehhez még hozzákapcsolódik az anya, az apa és a gyermek archetípusának gyakori megjelenése az álmokban és a fantáziában, amelyek mintegy nem engedik, hogy megkerüljük az életkorunkból fakadó, konfliktusokkal járó feladatokat, így ösztönözve minket arra, hogy életünk megelőző szakaszát lezárjuk, az újat felismerjük és elfogadjuk - mondja Jung.