Carl
Gustav Jung Freud és Bleuler pszichoanalitikus szemléletéből indul, de annak
tanait több ponton újraértelmezi és vitatja. Különválását a klasszikus
pszichoanalízistől avval is demonstrálja, hogy lélektanát analitikus vagy
komplex pszichológiának nevezi el, mely részben felvállalás, részben
elhatárolódás. Analitikus abban az értelemben, hogy elfogadja a libidótant,
amelyben a psziché mozgatórugója a – nem pusztán szexuális indíttatású –
általános energia; komplex abban az értelemben, hogy a determinizmust (az
emberi evolúciós és történeti meghatározottságot) a finalizmussal ötvözi,
vagyis a személyiség fejlődésére, a célokra, a jövőre koncentrál.
Jung szerint a lélek ugyanolyan valóságos, mint a
test, és bár kézzel nem fogható, mégis közvetlenül tapasztalható és
megfigyelhető. Az empirikus pszichológiát ily módon a természettudományokhoz,
az eredmények értelmezését pedig a humán tudományokhoz sorolja. Az embert mint
természeti és mint kulturális lényt tanulmányozza, így az értelmezés során szem
előtt tartja mind a biológiai, mind a spirituális szempontokat. A pszichológiát
gyakorlati tudománynak tekinti, mely „… a megbetegítő alkalmazkodáscsökkenés okait
vizsgálja, és követi a neurotikus gondolkodás- és érzésvilág összekuszált
ösvényeit, hogy megtalálja a tévelygésből az életbe visszavezető utat”.
Olyan speciális elméleti rendszert hoz létre, mely
megpróbál összeköttetést teremteni a szellemi tudományok, a transzcendencia és
a pszichológia tudománya közt. Két fő pillére a pszichés teljesség és a
pszichés dinamika. Teljességen a tudatos és tudattalan tartalmak összességét
érti, dinamikán ezen tartalmak egymást kiegészítő, egymással folyamatos harcban
levő önszabályozó rendszerét.
A klasszikus pszichoanalízistől eltérően az
álomértelmezést, a neurózist, és egyéb pszichés problémákat nem kizárólag
szexuális elfojtásokra vezeti vissza, a pszichés energetikát ennél jóval tágabb
fogalomnak tartja. Álomértelmezése, ebből kifolyólag analitikus munkája is
nagyban eltér a freudi tanoktól. Szerinte az álom szerepe nem a komplexus
„leleplezése”, hanem az, hogy „alapanyagot” közvetítsen a tudat felé. Nem
elrejtett, elfojtott tartalom, nem „csaló”, ahogy Jung nevezi, hanem igazmondó.
A maga nyelvén „megvall valamit, ahogy éppen tudja”, így
visszaállítva a megbomlott pszichikus egyensúlyt. Nem cenzúráz, hanem
kompenzációs szerepet tölt be a tudatos és a tudattalan tartalmak közt. Jung az
álom szubjektív jelentését az amplifikáció módszerével ragadja meg, kibővíti
annak tartalmát az archetipikus, univerzális szimbólumokkal, így vázolva fel a
probléma egyetemes és örök emberi aspektusát.
Jung pszichológiájának finális szemlélete – a freudi
kauzálissal ellentétben – nem csak az álmok „jelzőfunkciójára”, de a pszichés
konfliktusok egészére is igaz. A patológiák, különösképp a neurózisok
tekintetében a kórfolyamatot nem pusztán negatív jelenségnek fogja fel, hanem
meglátja annak kreatív, előre vivő aspektusát. Értelmezésében mindennek –
ami velünk történik, amit érzünk vagy
gondolunk – célja van, mintegy azt üzenve, hogy azért vagyunk betegek, hogy
egészségesebbek legyünk. A finalitás kifejezés alatt a cél elérésért az
emberrel veleszületett törekvést érti, ami inkább céltudatosságot, mint célra
törekvést jelent. Jung prospektív módszere nem elveti a kauzalitás elvét, hanem
„… feloldja a jelent a múltban, az aktuális helyzetből kiindulva építi a jövőt” (Jolande Jacobi, C.G. Jung pszichológiája)
Jung a Freud által először felvázolt tudattalan
személyes tartományát a kollektívvel egészíti ki. A kollektív tudattalant az
emberi létezés tipikus alakjai, helyzetei és folyamatai alkotják, az
archetípusok, melyek az emberiség közös tapasztalatainak lenyomatát őrzik, és
álmokban, fantáziákban, szimbólumokban jelennek meg. Az archetípusok életünk
szereplőiben is testet öltenek, projekciók útján éppúgy szembesítenek minket
személyiségünk fel nem fedett, háttérben levő vagy differenciálatlan részével,
akár az álmok és a fantáziák.
Jung ezen túl megalkotja azt a személyiségszerkezetet,
melyben a személyiség fejlődése a dinamikusan egymásra ható komplexumok révén
valósul meg. Ezt a folyamatot a Selbst irányítja, minden belőle indul és hozzá
érkezik meg: forrása és célja is az individuációnak. Erről máshol még lesz szó.
