Az analitikus pszichológiáról

Carl Gustav Jung Freud és Bleuler pszichoanalitikus szemléletéből indul, de annak tanait több ponton újraértelmezi és vitatja. Különválását a klasszikus pszichoanalízistől avval is demonstrálja, hogy lélektanát analitikus vagy komplex pszichológiának nevezi el, mely részben felvállalás, részben elhatárolódás. Analitikus abban az értelemben, hogy elfogadja a libidótant, amelyben a psziché mozgatórugója a – nem pusztán szexuális indíttatású – általános energia; komplex abban az értelemben, hogy a determinizmust (az emberi evolúciós és történeti meghatározottságot) a finalizmussal ötvözi, vagyis a személyiség fejlődésére, a célokra, a jövőre koncentrál.

Jung szerint a lélek ugyanolyan valóságos, mint a test, és bár kézzel nem fogható, mégis közvetlenül tapasztalható és megfigyelhető. Az empirikus pszichológiát ily módon a természettudományokhoz, az eredmények értelmezését pedig a humán tudományokhoz sorolja. Az embert mint természeti és mint kulturális lényt tanulmányozza, így az értelmezés során szem előtt tartja mind a biológiai, mind a spirituális szempontokat. A pszichológiát gyakorlati tudománynak tekinti, mely „… a megbetegítő alkalmazkodáscsökkenés okait vizsgálja, és követi a neurotikus gondolkodás- és érzésvilág összekuszált ösvényeit, hogy megtalálja a tévelygésből az életbe visszavezető utat”.

Olyan speciális elméleti rendszert hoz létre, mely megpróbál összeköttetést teremteni a szellemi tudományok, a transzcendencia és a pszichológia tudománya közt. Két fő pillére a pszichés teljesség és a pszichés dinamika. Teljességen a tudatos és tudattalan tartalmak összességét érti, dinamikán ezen tartalmak egymást kiegészítő, egymással folyamatos harcban levő önszabályozó rendszerét.

A klasszikus pszichoanalízistől eltérően az álomértelmezést, a neurózist, és egyéb pszichés problémákat nem kizárólag szexuális elfojtásokra vezeti vissza, a pszichés energetikát ennél jóval tágabb fogalomnak tartja. Álomértelmezése, ebből kifolyólag analitikus munkája is nagyban eltér a freudi tanoktól. Szerinte az álom szerepe nem a komplexus „leleplezése”, hanem az, hogy „alapanyagot” közvetítsen a tudat felé. Nem elrejtett, elfojtott tartalom, nem „csaló”, ahogy Jung nevezi, hanem igazmondó. A maga nyelvén „megvall valamit, ahogy éppen tudja”, így visszaállítva a megbomlott pszichikus egyensúlyt. Nem cenzúráz, hanem kompenzációs szerepet tölt be a tudatos és a tudattalan tartalmak közt. Jung az álom szubjektív jelentését az amplifikáció módszerével ragadja meg, kibővíti annak tartalmát az archetipikus, univerzális szimbólumokkal, így vázolva fel a probléma egyetemes és örök emberi aspektusát.

Jung pszichológiájának finális szemlélete – a freudi kauzálissal ellentétben – nem csak az álmok „jelzőfunkciójára”, de a pszichés konfliktusok egészére is igaz. A patológiák, különösképp a neurózisok tekintetében a kórfolyamatot nem pusztán negatív jelenségnek fogja fel, hanem meglátja annak kreatív, előre vivő aspektusát. Értelmezésében mindennek –

 ami velünk történik, amit érzünk vagy gondolunk – célja van, mintegy azt üzenve, hogy azért vagyunk betegek, hogy egészségesebbek legyünk. A finalitás kifejezés alatt a cél elérésért az emberrel veleszületett törekvést érti, ami inkább céltudatosságot, mint célra törekvést jelent. Jung prospektív módszere nem elveti a kauzalitás elvét, hanem „… feloldja a jelent a múltban, az aktuális helyzetből kiindulva építi a jövőt” (Jolande Jacobi, C.G. Jung pszichológiája)

Jung a Freud által először felvázolt tudattalan személyes tartományát a kollektívvel egészíti ki. A kollektív tudattalant az emberi létezés tipikus alakjai, helyzetei és folyamatai alkotják, az archetípusok, melyek az emberiség közös tapasztalatainak lenyomatát őrzik, és álmokban, fantáziákban, szimbólumokban jelennek meg. Az archetípusok életünk szereplőiben is testet öltenek, projekciók útján éppúgy szembesítenek minket személyiségünk fel nem fedett, háttérben levő vagy differenciálatlan részével, akár az álmok és a fantáziák.

Jung ezen túl megalkotja azt a személyiségszerkezetet, melyben a személyiség fejlődése a dinamikusan egymásra ható komplexumok révén valósul meg. Ezt a folyamatot a Selbst irányítja, minden belőle indul és hozzá érkezik meg: forrása és célja is az individuációnak. Erről máshol még lesz szó.