A Lényeg lényege - a Selbst

A Selbst olyan archetípus, amely éppoly sok képszerű és szimbolikus formában nyilvánul meg, mint ahány fordításban: Ősén, Mélymag, Össz-személyiség, Mélyén. Nehéz érthetően definiálni. A Selbst Jung értelmezésében az emberi psziché teljességeként határozható meg, melynek szimbóluma lehet minden, amiről az ember átfogóbb teljességet feltételez, mint önmagáról (isten, kozmosz, létezés). Ez a tudatost és tudattalant egyaránt tartalmazó teljesség a személyiség átfogó és vezérlő magja. A Selbsthez való eljutás, annak felfedezése, megélése egy dinamikus folyamat, mely egy életen át tart és a személyiség összes alkotóeleme részt vesz benne. Jung a Selbst szimbolikus megtestesülésének a mandala középpontját tartja, ami cél és forrás is egyszerre. Ezt a paradoxont Jung így oldja fel: „A Selbst nemcsak a középpont, hanem kerület is, befogadja a tudatot és a tudattalant; a pszichés totalitás centruma, ahogy az én a tudat középpontja”. Ősvalónk a művészetben gyakran ábrázolódik állatként, ami lényünk ösztönös voltára, a természethez való kapcsolódásunkra utal. Marie Louis Von Franz ezt úgy értelmezi, hogy ősvalónk kapcsolódása a természethez, illetve az egész világegyetemhez feltehetőleg abból a tényből származik, hogy pszichénk „atommagja” beleszövődik mind a külső, mind a belső világba. 

Jung a kőben, a kristályszerkezetben is „ősvalónk” szimbólumát látta, mely soha el nem vész, örökkévaló. Általában hosszú izzás (szenvedés) égeti ki a kőben rejlő fölösleges anyagot (lelki elemet). Jung úgy gondolja, hogy az életben a legtöbb ember számára legalább egyszer megadatik az „ősvaló” belső megtapasztalásának lehetősége. A Selbst többek között archetípusos álmokban, aktív imagináció útján kommunikál, de a Jung által szinkronicitásnak nevezett jelenség révén is. Az álmokról már volt szó. Az aktív imagináció a meditációhoz hasonló állapot, avval a különbséggel, hogy a tudattalan tartalmak észlelése itt a meditáló aktív részvételével történik, a képzelet tudatos irányítás alatt áll. A lélek legmélyebb rétegeit mozgatja meg annak érdekében, hogy a szimbólumok felemelkedhessenek és kifejthessék kreatív, gyógyító hatásukat. A szinkronicitás a külső és belső események jelentéssel bíró és nem véletlenszerű egybeesése, amikor maguk az események nem állnak egymással oksági összefüggésben. Minden esetben, amikor Jung ilyen, jelentéssel bíró egybeeséseket figyelt meg páciensei álomelemzései során, az derült ki, hogy az érintett személy tudattalanjában aktiválódott egy archetípus. A szinkronicitás fogalmának behozatalával Jung egy olyan utat vázol fel, melynek segítségével a lélek és az anyag kölcsönös kapcsolatának mélyebb megértése válik lehetővé. Ezek a jelenségek az individuáció jelentős fázisainak szinte állandó kísérői. 

A Selbst és az Ego viszonyáról, a kettejük rendkívül izgalmas differenciálódási folyamatáról az individuációról szóló részben lesz szó.

Az Animus fejlődése

Az Animus a nőben lakozó férfilélek képe. Általánosságban elmondható róla, hogy a tudattalanban a felismerések, a döntések, a megkülönböztető készségek, az értelem révén megtestesülő logosz; a jövőbe, a szellemi világ felé vezető út. Ahogy a férfi Animájának a karakterét az anya, úgy nő Anumisának karakterét elsősorban az apa formálja. A negatív Animus haláldémon alakjában ölt testet (fantáziákban, álmokban vagy akár valós karakterekben), akárcsak a negatív Anima egyik aspektusa. Elszakítja a nőt a realitástól, az emberi kapcsolatoktól, ítélete úgy szól, hogy a „dolgoknak másképp kellene lennie.” Másik formájában azokat a hideg, romboló gondolatokat testesíti meg, amelyek akkor jelennek meg, ha valamilyen érzés kényszerítő erejének nem tett eleget a nő. A destruktív viselkedés ilyenkor megnyilvánulhat abban, hogy megbetegíti hozzátartozóit, esetleg balesetbe hajszolja. Hasonlóan lehet destruktív az Animus sugallta passzivitás. Ilyenkor az élet értelmetlenségének, a próbálkozások hiábavalóságának a gondolata, a jobb élet reményébe vetett hit elvesztése lesz jellemző.

Pozitív oldala, hogy – az Animához hasonlóan – kreatív tevékenységek révén képes hidat verni a Selbst felé. Így a destruktív Animus energiája jelentéssel bíró aktivitásba fordul át. Ha a nő felismeri az olyan férfias tulajdonságokat magában, mint a bátorság, a kezdeményezőkészség, a szellemi bölcsesség vagy a tárgyilagosság, az Animus a személyiségfejlődésben partnerré válik. Általa képes a nő megtapasztalni azokat az objektív folyamatokat, melyek az élethez való „szellemi viszonyulást” teszik lehetővé a kritikátlan és felelőtlen véleménynyilvánítások helyett.

Az Animus - akárcsak az Anima - négy fejlődési szakaszon megy át. Az első szint a puszta fizikai erő megtestesülése, a másodikat tervszerű cselekvés és kezdeményezőkészség jellemzi, a harmadik szintre már az Animusra jellemző tudás birtoklása a jellemző. A negyedik szinten az értelem testesül meg. Láthatatlan belső szilárdságot kölcsönöz a nőnek, mely még a férfiakénál is fejlettebb formában teremt összeköttetést a nő tudata és a kor szellemisége közt. Jung ezzel magyarázza, hogy a régebbi időkben a látnokok, a jósok nők voltak, akik a férfiakat merész gondolatokra, új vállalkozásokra serkentették.

Az Anima, illetve az Animus tudatba emelése és beolvasztása az egészséges személyiség fejlődése szempontjából éppúgy fontos, mint az Árnyéké, bár annál lényegesen nehezebb feladat, állítja Jung, és ezt napjaink gyakorló jungi analitikusai is alátámasztják. „Ezen a fronton a legkeményebb ellenfélnek a saját tudattalan ellenállásunk bizonyul, mely akárhányszor fittyet hány legőszintébb tudati szándékainkra is. Csak eltökéltséggel juthatunk előbbre”.