Az Anima - a nőiség archetípusa

Az Anima és az Animus olyan személyiségkomplexumok, amelyek mindkét nemben megtalálhatók. Az ellentétes nemű pólusok potenciálként a lélek mélyén, a tudattalanban bujkálnak, és archetipikus képekben befolyásolnak. Az Anima és az Animus, akárcsak az Árnyék, megjelenhet belső képekben (álmok, fantáziák) és más emberekbe vetülten. Ez utóbbiról akkor beszélhetünk, ha a környezetünkben egy másik nembeli személy lesz tudattalanunk hordozója, anélkül, hogy észrevennénk, hogy a másik lelkünk egy darabjának megtestesítője, amelyhez – jobb híján – így próbálunk meg hozzáférni. A belső reprezentánsok, ha nem vagyunk képesek magunkat megkülönböztetni tőle, a férfiaknál szeszélyeskedő, ösztönöktől uralt, nőies karakterben, nőknél racionalizáló, mindig mindent jobban tudó karakterben mutatkoznak meg. Az Anima, mint a férfi tudattalanjában a nőiség archetípusa, a feminin pszichológiai tendenciák megtestesítője, amelyek bizonytalan érzésekben, az irracionalitás iránti fogékonyságban, a természethez való vonzódásban, személyszeretet képességében öltenek testet. 

A férfi animájának a karakterét rendszerint és elsősorban a valós anya formálja. Ha a férfi úgy érzi, hogy anyja negatív figura, animája ingerlékenységben, depressziós hangulatokban, bizonytalanságban, sértődékenységben nyilvánul meg. Ezek a hangulatok a férfit nyomasztják és „… egyfajta tompaságot, betegségtől, impotenciától vagy balesettől való félelmet okoznak. Az egész élet nyomasztóvá válik. A sötét hangulatok öngyilkosságra csábíthatják a férfit, ilyenkor az Anima haláldémonná válik” (Franz). Egy másik negatív Anima-megnyilvánulás a férfiban a rosszindulatú, csípős megjegyzések hangoztatása. Ezek a megjegyzések méregként hatnak, az Anima destruktív, romboló hatását mutatják. Egy harmadik negatív Animahatás a tündérmesék királylányának alakjaihoz hasonlóan teljesíthetetlen feladatok elé állítják a kérőket, és ezért halállal lakolnak. Az erotikus fantáziák az Anima leggyakoribb megnyilvánulási formái. Ez az Anima „nyers és primitív vonatkozása, ami csak akkor válik kényszerítővé, ha a férfi nem ápolja megfelelően érzelmi kapcsolatait, illetve ha az élettel szembeni érzelmi viszonyulása infantilis marad - írja Franz. Ha a férfi anyával való tapasztalata pozitív és avval azonosul, elpuhult, nőies karaktert eredményez.

Az Anima pozitív oldala például akkor érvényesül, ha a férfi a logikus gondolkodás útján képtelen valamit felfogni a tudattalanjából. Ilyenkor az Anima avval a belső világgal teremt kapcsolatot, mely a logikus gondolkodás számára hozzáférhetetlen. Az Anima legpozitívabb tulajdonsága is ebben a „mélységgel” való kommunikálás, ami – mint arra Jung is rámutat – az Ego és a Selbst között valósul meg.

Egy kritikus élethelyzet vagy neurotikus megbetegedés önmagától is kioldja azt a lelkiélet-tevékenységet, amelyben az Anima közvetítésével az archetípusok veszik át a személyiség vezetését. „Ő a jámbor ember paradicsomában a kígyó. Maga az élet, jó és rossz egyaránt” (Jung). Ha a férfi meghallja, amit az Anima, a „belső világ vezetője” sugall, ha tudomásul veszi és használja az általa közvetített érzelmeket, hangulatokat, vágyakozásokat és a fantáziákat, akkor azok valamilyen formában rögzülnek is: írásban, zeneszerzésben, táncban, festészetben.

Jung szerint az Anima négy fejlődési szakaszon megy át. Az első az ösztönös, pusztán biológiai kapcsolatok szintje, a második a romantikus, esztétikai szint – szexuális elemekkel –, a harmadikon a szerelem spirituális magasságokba emelkedik, a negyediken pedig maga a bölcsesség lakozik. A pszichikus fejlettségnek ezt a legmagasabb szintjét csak nagyon kevesen érik el.

Az Árnyékod is te vagy

Az Árnyék a Persona ellenkező oldalon levő párja. Míg a Persona elsősorban a személyiség külvilág felé vállalt, pozitív oldalát, a társadalmilag kívánatos vonásokat tartalmazza, addig a javarészt a személyes tudattalanban megbúvó Árnyék a sötét, és/vagy az elutasított, elfojtott (nem vállalt) tulajdonságokat. Tévesen sokan azt hiszik, az Árnyéknak csupán rossz aspektusai vannak, ami talán a kifejezés negatív konnotációjából ered, holott jelentésében nem az dominál, hogy az általa képviselt tulajdonság „sötét”, hanem azt, hogy „sötétben van”, tehát tudattalan. Ily módon egy bűnöző tudatos egója mellett a morális értékek állnak az Árnyékban, míg egy szentéletűnek az erkölcsösséggel és a jósággal össze nem férő aspektusai. 

 Az Árnyék a tudattalan legkönnyebben hozzáférhető alakzata, elsősorban a személyes tudattalant jeleníti meg, de van archetipikus Árnyék is (Lucifer, Mefisztó, ördög). Árnyékszemélyiségünk „napfényre hozása” rendkívüli fontos feladat: a lehasadt komplexeket csak a megismerés és elfogadás révén tudjuk a személyiségbe integrálni és humanizálni. Az Árnyékot nem lehet egyszer s mindenkorra megismerni, mivel mindig van olyan személyiségrészünk, amely a sötétben bújik meg, ezért a velük való szembesülés élethosszig tartó feladat. Az Árnyék a projekcióra rendkívül hajlamos, így azon tulajdonságaink, melyeket nem ismerünk fel magunkban, másokra vetülnek és intenzív érzelmek formájában nyilvánulnak meg. Ilyenek az ellenszenv, a düh, vagy ennek ellentéte, a rajongás. Találkozhatunk Árnyékunkkal belső, szimbolikus vagy külső, konkrét alakként. A második esetben latens tulajdonságainkat kivetítjük egy konkrét személyre. „Ám néha minden, ami az Ego számára ismeretlen, az Árnyékba olvad bele, beleértve a legértékesebb, legmagasabb erőket” (Franz). Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy ha ezt a részünket nem ismerjük fel, ellenségünkké válik, ha viszont felismerjük és megfelelő módon sikerül integrálni, a fejlődést eredményezi.Az Árnyék felismerése gyakran esik egybe a funkcionális és lélektani típus tudatos felismerésével. A nem kellően differenciált funkció és a kezdetlegesen kifejlődött valójában „árnyoldalaink”, azaz a velünk született kollektív hajlam, amelyet morális, esztétikai vagy más alapon elvetünk és elfojtva tartunk, mert ellentétben áll tudatos elveinkkel. Amíg valaki csak a fő funkcióját fejlesztette ki, és a külső-belső valóságot szinte kizárólag a pszichéjének ezzel az oldalával fogja csak föl, addig a másik három funkciója elkerülhetetlenül sötétben marad. Az egyén feladata, hogy visszaszerezze ezen tulajdonságokat és tudatosítsa, majd integrálja azokat pszichéjébe (Jacobi, 2009). Nehezíti a helyzetet, hogy „… nem lehetünk biztosak benne, vajon pusztán önmagunk árnyékos részeivel vagy az ősvalónkkal, esetleg egyidejűleg mindkettővel van-e dolgunk. 

"Előre megjósolni azt, vajon sötét kísérőnk a legyőzendő hiányosságokat szimbolizálja-e vagy az élet egy olyan részét, melyet el kell fogadnunk – ez egyike azon legnehezebb problémánknak, amellyel az individuáció során találkozhatunk” - írja Franz. Jung szerint az Árnyékban különösen jól kimutatható a jó és rossz dichotómiájának viszonylagossága, amire Jung oly sokszor felhívja a figyelmet: „Az az ember, aki tudja, mit tesz, ha rosszat cselekszik, juthat ugyan üdvösségre, egyelőre azonban a pokolban van. Mert a rossz, ha elkövetik, ámbár tudatosan, akkor is rossz és így is hat. Viszont ha az ember nem lépett volna erre az útra, ezt a lépést nem tette volna meg, abból talán lelki elcsökevényesedés lett volna, visszalépés a belső fejlődésben, infantilis gyávaság”.

Ki vagyok Én? - Az Ego és a Persona kapcsolata

Az Ego a személyiség tudati középpontja, a személyiség működésének, folyamatosságának fenntartója, identitásunk alapja. Nem azonos személyiségünkkel, annak csak egy szelete. Szomatikus és pszichés alapokon nyugszik. Részeit a létezéstudat, az általános testséma és az emlékezeti adatok alkotják. Az Ego feladata egyrészt a realitásvizsgálat, amellyel belső folyamatainkat és a külvilágot ítéljük meg, valamint a tudatos és tudattalan közötti feszültségek észlelése (ektopszichés és endopszichés funkciók). Ha a kívülről vagy belülről érkező benyomások (tartalmak) kapcsolatba lépnek az egóval, tudatosulnak, ha nem lépnek vele kapcsolatba, tudattalanok maradnak. Az Ego az endopszichés szféra belvilágában való tájékozódáshoz felhasználja az emlékezetet, az affektusokat és inváziókat, valamint a részben tudatos, részben tudattalan funkciók szubjektív komponenseit. „…Olyan összetett reprezentáció, amely a tudatom tartományának középpontját képezi, úgy tűnik, állandóság és azonosság jellemzi” - írja Jung. Az Ego működése önmagában nehezen ragadható meg, leginkább a tudatos és tudattalan szféra közötti közvetítő szerepében és a többi személyiségkomplexum viszonylatában értelmezhető. Ide tartozik az Ego-Selbst kapcsolatban az infláció, a katasztrófa és az elidegenedés fogalma, melyről az individuációról szóló részben lesz szó. 

A Persona az Ego azon része, mellyel szerepeket töltünk be az adott társadalmi közeg elvárásai szerint. Ez az Ego nyilvános arculata, vagy úgy is mondhatnánk, hogy álarc, amelynek segítségével olyan benyomást tehetünk másokra, amilyet láttatni szeretnénk magukról. Miközben a repertoárunkból az épp megfelelő szerepet játsszuk (feleség/férj, beosztott/főnök, gyermek/szülő), aközben valódi természetünk a háttérben marad, de nem szűnik meg létezni. Ha a Persona érett személyiség része, képes a szerepek váltogatása révén összhangba hozni és együtt kezelni a saját vágyakat és a külvilág elvárásait, beleértve a fizikai és lelki alkalmazkodást is. A Persona tehát hármas funkciót lát el. Egyrészt a minden emberben fellelhető én-ideált, vágyott képet kell figyelembe vennie, vagyis, amit magunkról természetünkkel és viselkedésünkkel mutatni szeretnénk, másrészt a környezet felől érkező elvárásokat, igényeket, harmadszor pedig azokat a fizikai és lelki realitásokat, amelyek az ideálok megvalósítását lehetővé teszik, avagy ellenkezőleg, az útjában állnak. Aki csak a külső elvárásoknak akar megfelelni, jó esetben szürke átlagembernek mutatja magát, aki csak belső késztetéseit veszi figyelembe, különc, lázadó Personát alakít ki. Egy Jungtól kölcsönzött hasonlattal élve, a Persona burka olyan, akár az emberi bőr – rugalmas, részben áteresztő –, ezért lehetővé teszi a külső hatásoktól való védelmet és a belső működés lehatárolását. Énképerősítő funkciója is van: rajta keresztül tudjuk meg, hogyan viszonyulnak hozzánk a többiek, mondja Jung.

A Persona nemcsak a viselkedésben, de a társadalmi státuszban, az öltözködésben, a testtartásban, a szokásokban is megnyilvánul. Normál tudatosság mellett a Persona – akár a szó eredeti jelentése – csak egy álarc, ami levehető, cserélhető a helyzetek függvényében, nem az arcra forrt merev maszk. A Pesonát irányító superior funkció akkor érvényesül – ami akár tudattalan, akár tudatos döntés eredménye is lehet –, ha társadalmi szerepeinket képesek vagyunk úgy ellátni, hogy azok ne váljanak kárunkra, ellenkezőleg, a beilleszkedést segítsék. Ebben az esetben az egyén képes rugalmasan váltani a szerepek közt, anélkül, hogy lényegi formáját elveszítené. Ha a külső és a belső világ közti kompromisszumot nem sikerül megteremteni, például ha a szülői hatás, a nevelés túlságosan erős hatást gyakorol, a Personát a tudat inferior funkciója irányítja, és a külvilághoz való alkalmazkodás krízisbe, neurotikus karakterbe torkollhat (Jacobi). Az ilyen emberek teljesen hibás képet mutatnak magukról a külvilágnak, viselkedésük sosem természetes és nem látszanak boldognak. Előfordulhat az is, hogy a Persona a kollektív tudattalanból olyan „nagyszerű” ősképekkel azonosul, melyeket nem integrál megfelelően a tudatába, és személyisége többi része differenciálatlan marad. Ilyen emberek képzelik magukat hősnek, mártírnak vagy akár istennek, állítja Jung. „Minden tartós alkalmazkodási zavar, amint a Personával való azonosulás is – különösen, ha olyan attitűddel jár, amely nem felel meg valódi énünknek –, az élet előrehaladtával, az életközép táján törvényszerűen zavarokhoz, súlyos lelki krízishez és betegségekhez vezet (Jolande Jacobi).