Az Ego a személyiség tudati középpontja, a személyiség működésének,
folyamatosságának fenntartója, identitásunk alapja. Nem azonos
személyiségünkkel, annak csak egy szelete. Szomatikus és pszichés alapokon
nyugszik. Részeit a létezéstudat, az általános testséma és az emlékezeti adatok
alkotják. Az Ego feladata egyrészt a realitásvizsgálat, amellyel belső
folyamatainkat és a külvilágot ítéljük meg, valamint a tudatos és tudattalan
közötti feszültségek észlelése (ektopszichés és endopszichés funkciók). Ha a
kívülről vagy belülről érkező benyomások (tartalmak) kapcsolatba lépnek az
egóval, tudatosulnak, ha nem lépnek vele kapcsolatba, tudattalanok maradnak. Az
Ego az endopszichés szféra belvilágában való tájékozódáshoz felhasználja az
emlékezetet, az affektusokat és inváziókat, valamint a részben tudatos, részben
tudattalan funkciók szubjektív komponenseit. „…Olyan összetett
reprezentáció, amely a tudatom tartományának középpontját képezi, úgy tűnik,
állandóság és azonosság jellemzi” - írja Jung. Az
Ego működése önmagában nehezen ragadható meg, leginkább a tudatos és tudattalan
szféra közötti közvetítő szerepében és a többi személyiségkomplexum
viszonylatában értelmezhető. Ide tartozik az Ego-Selbst kapcsolatban az
infláció, a katasztrófa és az elidegenedés fogalma, melyről az individuációról
szóló részben lesz szó.
A Persona az Ego azon része,
mellyel szerepeket töltünk be az adott társadalmi közeg elvárásai szerint. Ez
az Ego nyilvános arculata, vagy úgy is mondhatnánk, hogy álarc, amelynek
segítségével olyan benyomást tehetünk másokra, amilyet láttatni szeretnénk
magukról. Miközben a repertoárunkból az épp megfelelő szerepet játsszuk
(feleség/férj, beosztott/főnök, gyermek/szülő), aközben valódi természetünk a
háttérben marad, de nem szűnik meg létezni. Ha a Persona érett személyiség
része, képes a szerepek váltogatása révén összhangba hozni és együtt kezelni a
saját vágyakat és a külvilág elvárásait, beleértve a fizikai és lelki
alkalmazkodást is. A Persona tehát hármas funkciót lát el. Egyrészt a minden
emberben fellelhető én-ideált, vágyott képet kell figyelembe vennie, vagyis,
amit magunkról természetünkkel és viselkedésünkkel mutatni szeretnénk, másrészt
a környezet felől érkező elvárásokat, igényeket, harmadszor pedig azokat a
fizikai és lelki realitásokat, amelyek az ideálok megvalósítását lehetővé
teszik, avagy ellenkezőleg, az útjában állnak. Aki csak a külső elvárásoknak
akar megfelelni, jó esetben szürke átlagembernek mutatja magát, aki csak belső
késztetéseit veszi figyelembe, különc, lázadó Personát alakít ki. Egy Jungtól
kölcsönzött hasonlattal élve, a Persona burka olyan, akár az emberi bőr –
rugalmas, részben áteresztő –, ezért lehetővé teszi a külső hatásoktól való
védelmet és a belső működés lehatárolását. Énképerősítő funkciója is van: rajta
keresztül tudjuk meg, hogyan viszonyulnak hozzánk a többiek, mondja Jung.
A Persona nemcsak a viselkedésben, de a társadalmi státuszban, az
öltözködésben, a testtartásban, a szokásokban is megnyilvánul. Normál
tudatosság mellett a Persona – akár a szó eredeti jelentése – csak egy álarc,
ami levehető, cserélhető a helyzetek függvényében, nem az arcra forrt merev
maszk. A Pesonát irányító superior funkció akkor érvényesül – ami akár
tudattalan, akár tudatos döntés eredménye is lehet –, ha társadalmi
szerepeinket képesek vagyunk úgy ellátni, hogy azok ne váljanak kárunkra,
ellenkezőleg, a beilleszkedést segítsék. Ebben az esetben az egyén képes
rugalmasan váltani a szerepek közt, anélkül, hogy lényegi formáját elveszítené.
Ha a külső és a belső világ közti kompromisszumot nem sikerül megteremteni,
például ha a szülői hatás, a nevelés túlságosan erős hatást gyakorol, a
Personát a tudat inferior funkciója irányítja, és a külvilághoz való
alkalmazkodás krízisbe, neurotikus karakterbe torkollhat (Jacobi). Az
ilyen emberek teljesen hibás képet mutatnak magukról a külvilágnak,
viselkedésük sosem természetes és nem látszanak boldognak. Előfordulhat az is,
hogy a Persona a kollektív tudattalanból olyan „nagyszerű” ősképekkel azonosul,
melyeket nem integrál megfelelően a tudatába, és személyisége többi része
differenciálatlan marad. Ilyen emberek képzelik magukat hősnek, mártírnak vagy
akár istennek, állítja Jung. „Minden tartós alkalmazkodási zavar, amint a
Personával való azonosulás is – különösen, ha olyan attitűddel jár, amely nem
felel meg valódi énünknek –, az élet előrehaladtával, az életközép táján
törvényszerűen zavarokhoz, súlyos lelki krízishez és betegségekhez vezet
(Jolande Jacobi).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése