Az Árnyék a Persona ellenkező oldalon levő párja. Míg a Persona
elsősorban a személyiség külvilág felé vállalt, pozitív oldalát, a
társadalmilag kívánatos vonásokat tartalmazza, addig a javarészt a személyes
tudattalanban megbúvó Árnyék a sötét, és/vagy az elutasított, elfojtott (nem
vállalt) tulajdonságokat. Tévesen sokan azt hiszik, az Árnyéknak csupán rossz
aspektusai vannak, ami talán a kifejezés negatív konnotációjából ered, holott
jelentésében nem az dominál, hogy az általa képviselt tulajdonság „sötét”,
hanem azt, hogy „sötétben van”, tehát tudattalan. Ily módon egy bűnöző tudatos
egója mellett a morális értékek állnak az Árnyékban, míg egy szentéletűnek az
erkölcsösséggel és a jósággal össze nem férő aspektusai.
Az Árnyék a tudattalan
legkönnyebben hozzáférhető alakzata, elsősorban a személyes tudattalant
jeleníti meg, de van archetipikus Árnyék is (Lucifer, Mefisztó, ördög).
Árnyékszemélyiségünk „napfényre hozása” rendkívüli fontos feladat: a lehasadt komplexeket
csak a megismerés és elfogadás révén tudjuk a személyiségbe integrálni és
humanizálni. Az Árnyékot nem lehet egyszer s mindenkorra megismerni, mivel
mindig van olyan személyiségrészünk, amely a sötétben bújik meg, ezért a velük
való szembesülés élethosszig tartó feladat. Az Árnyék a projekcióra rendkívül
hajlamos, így azon tulajdonságaink, melyeket nem ismerünk fel magunkban,
másokra vetülnek és intenzív érzelmek formájában nyilvánulnak meg. Ilyenek az
ellenszenv, a düh, vagy ennek ellentéte, a rajongás. Találkozhatunk
Árnyékunkkal belső, szimbolikus vagy külső, konkrét alakként. A második esetben
latens tulajdonságainkat kivetítjük egy konkrét személyre. „Ám néha minden, ami
az Ego számára ismeretlen, az Árnyékba olvad bele, beleértve a legértékesebb,
legmagasabb erőket” (Franz). Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy
ha ezt a részünket nem ismerjük fel, ellenségünkké válik, ha viszont
felismerjük és megfelelő módon sikerül integrálni, a fejlődést eredményezi.Az Árnyék felismerése gyakran esik egybe a funkcionális és lélektani
típus tudatos felismerésével. A nem kellően differenciált funkció és a
kezdetlegesen kifejlődött valójában „árnyoldalaink”, azaz a velünk született
kollektív hajlam, amelyet morális, esztétikai vagy más alapon elvetünk és
elfojtva tartunk, mert ellentétben áll tudatos elveinkkel. Amíg valaki csak a
fő funkcióját fejlesztette ki, és a külső-belső valóságot szinte kizárólag a
pszichéjének ezzel az oldalával fogja csak föl, addig a másik három funkciója
elkerülhetetlenül sötétben marad. Az egyén feladata, hogy visszaszerezze ezen
tulajdonságokat és tudatosítsa, majd integrálja azokat pszichéjébe (Jacobi,
2009). Nehezíti a helyzetet, hogy „… nem lehetünk biztosak benne, vajon pusztán
önmagunk árnyékos részeivel vagy az ősvalónkkal, esetleg egyidejűleg
mindkettővel van-e dolgunk.
"Előre megjósolni azt, vajon sötét kísérőnk a
legyőzendő hiányosságokat szimbolizálja-e vagy az élet egy olyan részét, melyet
el kell fogadnunk – ez egyike azon legnehezebb problémánknak, amellyel az
individuáció során találkozhatunk” - írja Franz. Jung szerint az Árnyékban
különösen jól kimutatható a jó és rossz dichotómiájának viszonylagossága, amire
Jung oly sokszor felhívja a figyelmet: „Az az ember, aki tudja, mit tesz, ha
rosszat cselekszik, juthat ugyan üdvösségre, egyelőre azonban a pokolban van.
Mert a rossz, ha elkövetik, ámbár tudatosan, akkor is rossz és így is hat.
Viszont ha az ember nem lépett volna erre az útra, ezt a lépést nem tette volna
meg, abból talán lelki elcsökevényesedés lett volna, visszalépés a belső
fejlődésben, infantilis gyávaság”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése