Az individuáció folyamata – a lélek alkímiája

Az individuáció folyamatát Jung az egótól a Selbst felé haladó, egy egész életen átívelő zarándokútként írja le. Az egyénné (EGY ÉN!) válás két nagy fázisban, azon belül négy negyedben történik. Az első két negyedre az extraverzió jellemzi, ahol a külvilághoz való alkalmazkodás áll előtérben. Ekkor zajlik a perszonális érés, a világba beágyazódás, valamint a biológiai és a szociális kibontakozás. A második két negyedet az introverzió jellemzi, a kulturális és spirituális fejlődés ebben az életkorban következhet be. Jung ezt a folyamatot a nap útja hasonlattal szemlélteti: „Képzeljenek el egy olyan napot, amelyet emberi érzés és emberi pillanatnyi tudat tölt be. Reggel kiemelkedik a tudattalanság éjszakai tengeréből, és most megpillantja a széles, tarka világot mind tágasabb kiterjedésben, ahogy egyre magasabbra emelkedik az égbolton. Hatókörének ebben a kiszélesedésében, amelyet fölszállásának köszönhet, ismeri föl a saját jelentőségét, és legfőbb célját, hogy az elérhető legnagyobb magasságból lássa szétáradni áldását. Ezzel a meggyőződéssel éri el a nap előre nem látott delelőjét – előre nem látottan, minthogy egyedi lénye nem tudhatott előre tetőpontjáról. Déli tizenkettőkor kezdetét veszi alászállása. S ez a lehajló pálya a reggel minden értékének és eszményének a visszafordítása. A nap következetlen lesz. Olyan, mintha bevonná sugarait. Fénye és melege egyre csökken, míg végül kialszik".
A hasonlatban a tudattalanság éjszakai tengere a magzati kor egységállapotára utal, melyből a gyermekkor során az Ego – mint a személyiségszerveződés centruma – „kinő” a tudattalan mélyéből, majd a folyamatos differenciálódás után a serdülőkorra az énélmény-kezdeményekből egy egységes énrendszer formálódik ki.

Az Ego erősítéséhez kialakul a Persona, a személy tudatosan képviselt oldala, amely alkalmazkodik a környezet elvárásaihoz és védő funkciót képvisel az emberi kapcsolatok rendszerében. Mivel az ember élete első felében egy szilárd Persona kialakításán dolgozik, más vonások a háttérben maradnak. Ennek következtében alakul ki énjének az Árnyéka, amely részben vállalhatatlan, ezért elfojtott, részben kevéssé vagy egyáltalán nem megélt vonásokból tevődik össze.

Az individuáció a felnőttkor küszöbén új fordulatot vesz: a tudattalan újabb és újabb rétegeinek tudatosítása és Egóba integrálása válik a fejlődés fő irányává, aminek eredményeképpen az Ego tágul és gazdagodik, a Selbst pedig egyre közelebb kerül a tudatos szférához.


Edinger ezt a folyamatot a következőképpen vázolja: az Ego és a Selbst ciklikus folyamatban szeparálódik, majd egyesül újra az egyén életében. Kezdetben a Selbst és az Ego egyek. A Selbstben születésünkkor megtalálható ugyan az Ego magja, de ekkor még nem különül el a Selbsttől. Ezt az elsődleges azonosság állapotának nevezi. Ez után következik az Ego kiemelkedése, de úgy, hogy a középpont még az egységben található. A harmadik fázisban az egységből még fennmarad valami, de részben tudatossá válik a korábban teljesen tudattalan Ego-Selbst tengely. Az egyén szempontjából ideális állapot – ami a valóságban feltehetőleg nem létezik – az Ego-Selbst különválása és a tengely teljes tudatosulása. Az Ego a Selbstnek alá van rendelve és úgy is viszonyul hozzá, mint rész az egészhez. Az Ego integritása a Selbst-tel való kapcsolattól függ. Mind a külső, mind a belső körülmények „ütközéseket” okoznak, optimális esetben az ütközések nagyobb fokú tudatosuláshoz, a tudattalan tartalmak asszimilációjához és így fejlődéshez vezetnek és az Ego – a külső és belső tapasztalások révén – úgy kapcsolódik a Selbst-hez, hogy nem azonosul vele. Ha az asszimiláció olyan fokú, hogy az Egót teljesen elnyeli a Selbst, pszichés katasztrófa következik be, ha az Ego s Selbstet önmagával azonosítja, inflációról beszélünk. Az elidegenedés az Ego és a Selbst kapcsolatában a gyerek szülő általi teljes el nem fogadása miatt alakul ki. Mivel a két lélekrész közti tengely károsodik, nem találnak utat egymáshoz. A megoldás az, ha az Ego individualizációja során dialógus alakul ki, ami visszavezet az egészlegességhez.

Az individuációban a tudattalan tartalmak tudatba kerülése többféle módon zajlik. Cél az osztatlan egység elérése, az egyedi önmagunkká válás, melyben nem pusztán az Ego tudatosulásáról van szó, hanem differenciálódásról, átformálódásról egy olyan lénnyé, aki különbözik az általánostól, ugyanakkor a kollektívhez is kapcsolódik. Nem elmagányosodáshoz, hanem közösségi kapcsolatokhoz vezet.

A tudattalan tartalmainak beemelésére a fejlődési átmenetek jelentik a kedvező időszakot. A váltás/változás belülről érlelődik: az életkorhoz kötött átmenetek során a Selbst – személyiségünk ősi forrása és központi szabályozója, valamint az individuáció vezetője – irányt mutat a fejlődésnek, életerőt adva vagy elvonva szabályoz a tudattalan mélyéről, aszerint, hogy az Ego az ősforrás által kijelölt irányba halad vagy attól távolodik önmegvalósító törekvései során - írja Süle Ferenc.

Az individuáció szempontjából a fiatal felnőttkor és érett felnőttkor közötti átmenet a legfontosabb. Jung szerint a felnőttkor küszöbén – miután az Ego már megerősödött – a személy a tudatosodás állomásához érkezik, az „én-sorozat mellett egy hasonló intenzitású második tartalmi sor keletkezik”, vagyis a fiatal felnőttnek szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy egy énjétől idegen egység is hozzá tartozik: a saját tudattalanja.

A felnőtté válás küszöbén a legnagyobb nehézség akkor alakul ki, amikor a személy megkapaszkodik a gyermekkor tudati szintjén. Jung szerint az emberben veleszületetten és egészen tudattalanul van valami, ami meg szeretne maradni gyereknek. A fiatal felnőttkor feladataihoz a társadalmi egzisztencia megteremtése tartozik, a betagozódás szűkebb (párkapcsolat) és tágabb közösségekbe (munkahely), valamint olyan területek felkutatása és birtokbavétele, amelyen keresztül az én a környező világ szerves részeként tekinthet magára. Párkapcsolataink életünk különösen dinamikus részének bizonyulnak a felnőtté válás folyamatában. Az egészséges partnerkapcsolat kiépítéséhez nélkülözhetetlen az anya-, illetve az apakomlexussal való szembenézés és annak feldolgozása. Ehhez még hozzákapcsolódik az anya, az apa és a gyermek archetípusának gyakori megjelenése az álmokban és a fantáziában, amelyek mintegy nem engedik, hogy megkerüljük az életkorunkból fakadó, konfliktusokkal járó feladatokat, így ösztönözve minket arra, hogy életünk megelőző szakaszát lezárjuk, az újat felismerjük és elfogadjuk - mondja Jung.

A pszichés energetika

Jung szerint a személyiség olyan dinamikus, önszabályozó rendszerként működik, amelynek motorja, mozgatórugója a pszichikus energia vagy más szóval a libidó. Ez a libidó az analitikus pszichológia értelmezésében nem pusztán szexuális indíttatású, mint Freudnál. Jung azt is hangsúlyozza, hogy az energia – mivel absztrakció – sosem jelenik meg önmagában, csak megnyilvánulási formáiban érhető tetten, például vágyban, akarásban, indulatban, teljesítményben. A pszichés rendszerre a folyamatos energiaáramlás jellemző, a közlekedőedény mintájára: az energia mennyisége állandó, csak az eloszlása változik. Ha például a psziché egyik eleme energiával töltődik fel, azt valahonnan el kellett vonni. A szabad energiát azonban nem áll módunkban önkényesen átvinni valamilyen ésszerű alapon kiválasztott tárgyra, az a saját törvényeit követi. Ezért fordulhat elő, hogy valaki már mindent elért az életben, ami anyagilag elérhető, mégsem boldog, sőt neurotikussá válik, mint egy Jung által bemutatott esetben: A sikeres üzletember lénye egyik oldalát elhanyagolta, ezért a „… hipochondria vezette vissza saját testéhez, amelyen eddig keresztülnézett”.

A személyiség önszabályozó rendszerének fejlődése nem egyenletes. Az óhatatlanul előálló kiegyensúlyozatlan állapotok azonban kiegyenlítődésre törekszenek, és az egyoldalúságok egy idő után a tudattalanból kompenzatórikus ellenregulációs folyamatot váltanak ki. Ha ez nem következik be, a személyiség éretlen marad.

Jung az energia kétirányú mozgását különbözteti meg. A progresszív mozgást a tudat tartja fenn, lényege az életkövetelményekhez való tartós alkalmazkodás, ami a konfliktusok megoldása és összeegyeztetése, valamint az ellentétek koordinálása révén valósul meg. A progresszív folyamatban az egyre több tartalom tudatossá válása a haladás iránya. Regresszió akkor következik be, ha a tudatos alkalmazkodás megakad, a tudattalan folyamatok intenzitása nő, vagy elfojtás történik. A regresszió Freudnál visszacsúszást jelentett egy korábbi én-állapotra, Jungnál mást jelent: az Ego lazít a határokon és közel engedi magához a tudattalan tartalmakat. Ez az állapot a belsőnkhöz való alkalmazkodás, és nem minősíthető egyértelműen sem jónak, sem rossznak. Mindkét folyamat egyformán szükséges tapasztalás az emberi pszichében. Szimbóluma a jin-jang teljessége, melyben a sötét részben levő fehér pötty a progresszió lehetőségét, ellentéte pedig a regressziót jelképezi.

A Lényeg lényege - a Selbst

A Selbst olyan archetípus, amely éppoly sok képszerű és szimbolikus formában nyilvánul meg, mint ahány fordításban: Ősén, Mélymag, Össz-személyiség, Mélyén. Nehéz érthetően definiálni. A Selbst Jung értelmezésében az emberi psziché teljességeként határozható meg, melynek szimbóluma lehet minden, amiről az ember átfogóbb teljességet feltételez, mint önmagáról (isten, kozmosz, létezés). Ez a tudatost és tudattalant egyaránt tartalmazó teljesség a személyiség átfogó és vezérlő magja. A Selbsthez való eljutás, annak felfedezése, megélése egy dinamikus folyamat, mely egy életen át tart és a személyiség összes alkotóeleme részt vesz benne. Jung a Selbst szimbolikus megtestesülésének a mandala középpontját tartja, ami cél és forrás is egyszerre. Ezt a paradoxont Jung így oldja fel: „A Selbst nemcsak a középpont, hanem kerület is, befogadja a tudatot és a tudattalant; a pszichés totalitás centruma, ahogy az én a tudat középpontja”. Ősvalónk a művészetben gyakran ábrázolódik állatként, ami lényünk ösztönös voltára, a természethez való kapcsolódásunkra utal. Marie Louis Von Franz ezt úgy értelmezi, hogy ősvalónk kapcsolódása a természethez, illetve az egész világegyetemhez feltehetőleg abból a tényből származik, hogy pszichénk „atommagja” beleszövődik mind a külső, mind a belső világba. 

Jung a kőben, a kristályszerkezetben is „ősvalónk” szimbólumát látta, mely soha el nem vész, örökkévaló. Általában hosszú izzás (szenvedés) égeti ki a kőben rejlő fölösleges anyagot (lelki elemet). Jung úgy gondolja, hogy az életben a legtöbb ember számára legalább egyszer megadatik az „ősvaló” belső megtapasztalásának lehetősége. A Selbst többek között archetípusos álmokban, aktív imagináció útján kommunikál, de a Jung által szinkronicitásnak nevezett jelenség révén is. Az álmokról már volt szó. Az aktív imagináció a meditációhoz hasonló állapot, avval a különbséggel, hogy a tudattalan tartalmak észlelése itt a meditáló aktív részvételével történik, a képzelet tudatos irányítás alatt áll. A lélek legmélyebb rétegeit mozgatja meg annak érdekében, hogy a szimbólumok felemelkedhessenek és kifejthessék kreatív, gyógyító hatásukat. A szinkronicitás a külső és belső események jelentéssel bíró és nem véletlenszerű egybeesése, amikor maguk az események nem állnak egymással oksági összefüggésben. Minden esetben, amikor Jung ilyen, jelentéssel bíró egybeeséseket figyelt meg páciensei álomelemzései során, az derült ki, hogy az érintett személy tudattalanjában aktiválódott egy archetípus. A szinkronicitás fogalmának behozatalával Jung egy olyan utat vázol fel, melynek segítségével a lélek és az anyag kölcsönös kapcsolatának mélyebb megértése válik lehetővé. Ezek a jelenségek az individuáció jelentős fázisainak szinte állandó kísérői. 

A Selbst és az Ego viszonyáról, a kettejük rendkívül izgalmas differenciálódási folyamatáról az individuációról szóló részben lesz szó.

Az Animus fejlődése

Az Animus a nőben lakozó férfilélek képe. Általánosságban elmondható róla, hogy a tudattalanban a felismerések, a döntések, a megkülönböztető készségek, az értelem révén megtestesülő logosz; a jövőbe, a szellemi világ felé vezető út. Ahogy a férfi Animájának a karakterét az anya, úgy nő Anumisának karakterét elsősorban az apa formálja. A negatív Animus haláldémon alakjában ölt testet (fantáziákban, álmokban vagy akár valós karakterekben), akárcsak a negatív Anima egyik aspektusa. Elszakítja a nőt a realitástól, az emberi kapcsolatoktól, ítélete úgy szól, hogy a „dolgoknak másképp kellene lennie.” Másik formájában azokat a hideg, romboló gondolatokat testesíti meg, amelyek akkor jelennek meg, ha valamilyen érzés kényszerítő erejének nem tett eleget a nő. A destruktív viselkedés ilyenkor megnyilvánulhat abban, hogy megbetegíti hozzátartozóit, esetleg balesetbe hajszolja. Hasonlóan lehet destruktív az Animus sugallta passzivitás. Ilyenkor az élet értelmetlenségének, a próbálkozások hiábavalóságának a gondolata, a jobb élet reményébe vetett hit elvesztése lesz jellemző.

Pozitív oldala, hogy – az Animához hasonlóan – kreatív tevékenységek révén képes hidat verni a Selbst felé. Így a destruktív Animus energiája jelentéssel bíró aktivitásba fordul át. Ha a nő felismeri az olyan férfias tulajdonságokat magában, mint a bátorság, a kezdeményezőkészség, a szellemi bölcsesség vagy a tárgyilagosság, az Animus a személyiségfejlődésben partnerré válik. Általa képes a nő megtapasztalni azokat az objektív folyamatokat, melyek az élethez való „szellemi viszonyulást” teszik lehetővé a kritikátlan és felelőtlen véleménynyilvánítások helyett.

Az Animus - akárcsak az Anima - négy fejlődési szakaszon megy át. Az első szint a puszta fizikai erő megtestesülése, a másodikat tervszerű cselekvés és kezdeményezőkészség jellemzi, a harmadik szintre már az Animusra jellemző tudás birtoklása a jellemző. A negyedik szinten az értelem testesül meg. Láthatatlan belső szilárdságot kölcsönöz a nőnek, mely még a férfiakénál is fejlettebb formában teremt összeköttetést a nő tudata és a kor szellemisége közt. Jung ezzel magyarázza, hogy a régebbi időkben a látnokok, a jósok nők voltak, akik a férfiakat merész gondolatokra, új vállalkozásokra serkentették.

Az Anima, illetve az Animus tudatba emelése és beolvasztása az egészséges személyiség fejlődése szempontjából éppúgy fontos, mint az Árnyéké, bár annál lényegesen nehezebb feladat, állítja Jung, és ezt napjaink gyakorló jungi analitikusai is alátámasztják. „Ezen a fronton a legkeményebb ellenfélnek a saját tudattalan ellenállásunk bizonyul, mely akárhányszor fittyet hány legőszintébb tudati szándékainkra is. Csak eltökéltséggel juthatunk előbbre”.

Az Anima - a nőiség archetípusa

Az Anima és az Animus olyan személyiségkomplexumok, amelyek mindkét nemben megtalálhatók. Az ellentétes nemű pólusok potenciálként a lélek mélyén, a tudattalanban bujkálnak, és archetipikus képekben befolyásolnak. Az Anima és az Animus, akárcsak az Árnyék, megjelenhet belső képekben (álmok, fantáziák) és más emberekbe vetülten. Ez utóbbiról akkor beszélhetünk, ha a környezetünkben egy másik nembeli személy lesz tudattalanunk hordozója, anélkül, hogy észrevennénk, hogy a másik lelkünk egy darabjának megtestesítője, amelyhez – jobb híján – így próbálunk meg hozzáférni. A belső reprezentánsok, ha nem vagyunk képesek magunkat megkülönböztetni tőle, a férfiaknál szeszélyeskedő, ösztönöktől uralt, nőies karakterben, nőknél racionalizáló, mindig mindent jobban tudó karakterben mutatkoznak meg. Az Anima, mint a férfi tudattalanjában a nőiség archetípusa, a feminin pszichológiai tendenciák megtestesítője, amelyek bizonytalan érzésekben, az irracionalitás iránti fogékonyságban, a természethez való vonzódásban, személyszeretet képességében öltenek testet. 

A férfi animájának a karakterét rendszerint és elsősorban a valós anya formálja. Ha a férfi úgy érzi, hogy anyja negatív figura, animája ingerlékenységben, depressziós hangulatokban, bizonytalanságban, sértődékenységben nyilvánul meg. Ezek a hangulatok a férfit nyomasztják és „… egyfajta tompaságot, betegségtől, impotenciától vagy balesettől való félelmet okoznak. Az egész élet nyomasztóvá válik. A sötét hangulatok öngyilkosságra csábíthatják a férfit, ilyenkor az Anima haláldémonná válik” (Franz). Egy másik negatív Anima-megnyilvánulás a férfiban a rosszindulatú, csípős megjegyzések hangoztatása. Ezek a megjegyzések méregként hatnak, az Anima destruktív, romboló hatását mutatják. Egy harmadik negatív Animahatás a tündérmesék királylányának alakjaihoz hasonlóan teljesíthetetlen feladatok elé állítják a kérőket, és ezért halállal lakolnak. Az erotikus fantáziák az Anima leggyakoribb megnyilvánulási formái. Ez az Anima „nyers és primitív vonatkozása, ami csak akkor válik kényszerítővé, ha a férfi nem ápolja megfelelően érzelmi kapcsolatait, illetve ha az élettel szembeni érzelmi viszonyulása infantilis marad - írja Franz. Ha a férfi anyával való tapasztalata pozitív és avval azonosul, elpuhult, nőies karaktert eredményez.

Az Anima pozitív oldala például akkor érvényesül, ha a férfi a logikus gondolkodás útján képtelen valamit felfogni a tudattalanjából. Ilyenkor az Anima avval a belső világgal teremt kapcsolatot, mely a logikus gondolkodás számára hozzáférhetetlen. Az Anima legpozitívabb tulajdonsága is ebben a „mélységgel” való kommunikálás, ami – mint arra Jung is rámutat – az Ego és a Selbst között valósul meg.

Egy kritikus élethelyzet vagy neurotikus megbetegedés önmagától is kioldja azt a lelkiélet-tevékenységet, amelyben az Anima közvetítésével az archetípusok veszik át a személyiség vezetését. „Ő a jámbor ember paradicsomában a kígyó. Maga az élet, jó és rossz egyaránt” (Jung). Ha a férfi meghallja, amit az Anima, a „belső világ vezetője” sugall, ha tudomásul veszi és használja az általa közvetített érzelmeket, hangulatokat, vágyakozásokat és a fantáziákat, akkor azok valamilyen formában rögzülnek is: írásban, zeneszerzésben, táncban, festészetben.

Jung szerint az Anima négy fejlődési szakaszon megy át. Az első az ösztönös, pusztán biológiai kapcsolatok szintje, a második a romantikus, esztétikai szint – szexuális elemekkel –, a harmadikon a szerelem spirituális magasságokba emelkedik, a negyediken pedig maga a bölcsesség lakozik. A pszichikus fejlettségnek ezt a legmagasabb szintjét csak nagyon kevesen érik el.

Az Árnyékod is te vagy

Az Árnyék a Persona ellenkező oldalon levő párja. Míg a Persona elsősorban a személyiség külvilág felé vállalt, pozitív oldalát, a társadalmilag kívánatos vonásokat tartalmazza, addig a javarészt a személyes tudattalanban megbúvó Árnyék a sötét, és/vagy az elutasított, elfojtott (nem vállalt) tulajdonságokat. Tévesen sokan azt hiszik, az Árnyéknak csupán rossz aspektusai vannak, ami talán a kifejezés negatív konnotációjából ered, holott jelentésében nem az dominál, hogy az általa képviselt tulajdonság „sötét”, hanem azt, hogy „sötétben van”, tehát tudattalan. Ily módon egy bűnöző tudatos egója mellett a morális értékek állnak az Árnyékban, míg egy szentéletűnek az erkölcsösséggel és a jósággal össze nem férő aspektusai. 

 Az Árnyék a tudattalan legkönnyebben hozzáférhető alakzata, elsősorban a személyes tudattalant jeleníti meg, de van archetipikus Árnyék is (Lucifer, Mefisztó, ördög). Árnyékszemélyiségünk „napfényre hozása” rendkívüli fontos feladat: a lehasadt komplexeket csak a megismerés és elfogadás révén tudjuk a személyiségbe integrálni és humanizálni. Az Árnyékot nem lehet egyszer s mindenkorra megismerni, mivel mindig van olyan személyiségrészünk, amely a sötétben bújik meg, ezért a velük való szembesülés élethosszig tartó feladat. Az Árnyék a projekcióra rendkívül hajlamos, így azon tulajdonságaink, melyeket nem ismerünk fel magunkban, másokra vetülnek és intenzív érzelmek formájában nyilvánulnak meg. Ilyenek az ellenszenv, a düh, vagy ennek ellentéte, a rajongás. Találkozhatunk Árnyékunkkal belső, szimbolikus vagy külső, konkrét alakként. A második esetben latens tulajdonságainkat kivetítjük egy konkrét személyre. „Ám néha minden, ami az Ego számára ismeretlen, az Árnyékba olvad bele, beleértve a legértékesebb, legmagasabb erőket” (Franz). Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy ha ezt a részünket nem ismerjük fel, ellenségünkké válik, ha viszont felismerjük és megfelelő módon sikerül integrálni, a fejlődést eredményezi.Az Árnyék felismerése gyakran esik egybe a funkcionális és lélektani típus tudatos felismerésével. A nem kellően differenciált funkció és a kezdetlegesen kifejlődött valójában „árnyoldalaink”, azaz a velünk született kollektív hajlam, amelyet morális, esztétikai vagy más alapon elvetünk és elfojtva tartunk, mert ellentétben áll tudatos elveinkkel. Amíg valaki csak a fő funkcióját fejlesztette ki, és a külső-belső valóságot szinte kizárólag a pszichéjének ezzel az oldalával fogja csak föl, addig a másik három funkciója elkerülhetetlenül sötétben marad. Az egyén feladata, hogy visszaszerezze ezen tulajdonságokat és tudatosítsa, majd integrálja azokat pszichéjébe (Jacobi, 2009). Nehezíti a helyzetet, hogy „… nem lehetünk biztosak benne, vajon pusztán önmagunk árnyékos részeivel vagy az ősvalónkkal, esetleg egyidejűleg mindkettővel van-e dolgunk. 

"Előre megjósolni azt, vajon sötét kísérőnk a legyőzendő hiányosságokat szimbolizálja-e vagy az élet egy olyan részét, melyet el kell fogadnunk – ez egyike azon legnehezebb problémánknak, amellyel az individuáció során találkozhatunk” - írja Franz. Jung szerint az Árnyékban különösen jól kimutatható a jó és rossz dichotómiájának viszonylagossága, amire Jung oly sokszor felhívja a figyelmet: „Az az ember, aki tudja, mit tesz, ha rosszat cselekszik, juthat ugyan üdvösségre, egyelőre azonban a pokolban van. Mert a rossz, ha elkövetik, ámbár tudatosan, akkor is rossz és így is hat. Viszont ha az ember nem lépett volna erre az útra, ezt a lépést nem tette volna meg, abból talán lelki elcsökevényesedés lett volna, visszalépés a belső fejlődésben, infantilis gyávaság”.